Szépírás – ezt jelenti a kalligráfia (kallos = szép, graphos = írás). De nézzük meg, hogy mit is takar ez a kifejezés, ha egy picit a szavak mögé nézünk!
Régen az emberek az istenek ajándékának tartották az írást, de az szép lassan eltávolodott égi gyökereitől. A kalligráfia eltérő utat járt be Keleten és Nyugaton, ami jól tükrözi a szellemiséghez való viszonyban megmutatkozó különbségeket. Keleten a mai napig szellemi útként tekintenek a kalligráfia művelésére. Japánban ez a shodó, az ecset útja. Követőinek célja a helyes gyakorlás, amely mentális változással jár együtt – a kalligráfia során elért tudatosság az élet más területeire is átvihető. Az ecsetre a test és a tudat erői hatnak, amelyekben ha feszültség vagy blokk van, az azonnal meglátszik az ecsetvonáson. A zen kalligráfia a „nem-elme” állapot megjelenítésére törekszik, a teljesen gondolatmentes koncentrációra. Nincsenek gondolatok, ideák, amelyek eltéríthetnék a figyelmet – a kalligráfia nem tudatos erőfeszítés által születik. Ez vezet el oda, hogy a tudat egységet alkot a leírt szó jelentésével.
Míg Keleten mind a mai napig a gyakorlás a cél, s a középpontban az írást végző személy áll, addig Nyugaton a leírt szöveg megjelenítésére helyezték a hangsúlyt, a mondanivalót próbálták esztétikus, művészi formákba önteni. A szépen írni tudók Isten igéit jegyezték le, amelyeknek külső megjelenésére is nagyon ügyeltek. Keleten a kalligráfia megőrizte szellemi tartalmát az írás hétköznapi fejlődése mellett is. Nyugaton ez nem így alakult: az írás fejlődése (jobban mondva hanyatlása) folyamatosan zajlott, és egy ideig nem is létezett külön szépírás. A 19. század vége felé kezdett kialakulni a modern kalligráfia, amely az írásfejlődés különböző korszakainak stílusait használja, melyek a maguk korában hétköznapi írásnak számítottak.
Régen még volt művészi értéke az írásnak. A Római Birodalomban a hatalmi erő eszköze volt a központilag meghatározott írásmód, melynek a közterületen való megjelenése hozzátartozott a birodalom jelképrendszeréhez. Emiatt szinte egész Európába eljutott a latin betű. A birodalom bukásával (Kr. u. 476) a központi betűk ereje csökkent, és létrejöttek a helyi írások. A kereszténység ekkor már javában hódított, s az új írásmódok a régiók domináns kolostoraiban alakultak ki és terjedtek el a szerzetesek által készített kódexek révén. A nyugati írás fejlődésének mozgatórugója a „minél gyorsabban, minél többet” elv volt. Gazdaságossági szempontok hatottak, vagyis az számított, hogy melyik tinta, íróeszköz és hordozóanyag volt olcsó és elérhető. Kialakultak a keskeny betűk, hogy egy lapra több szöveg férjen el. A gyorsaság mint szempont miatt pedig megjelent a kötött írás.
A könyvnyomtatás megjelenésével (Kr. u. 1450 körül) a kódexmásolásnak befellegzett. Egy nap alatt többoldalnyi szöveget nyomtattak ki, mint amennyit egy ember le tudott másolni egy év alatt. A reformáció térhódításával óriási lett a kereslet a nyomtatott szentírásokra. Az emberekben megnőtt az olvasás megtanulásának a vágya, amely magával hozta az írástanulás igényét is, ami az akkor újdonságnak számító írást tanító könyvek megjelenésének is köszönhető. Így a könyvnyomtatás a kézzel írt kódexek megszűnése mellett a kézírás széles tömegek körében való elterjedésében is szerepet játszott.
Az eszközök fejlődésével és hétköznapi elterjedésével az írás egyre inkább automatikus tevékenységgé vált. Az írógép 1829-es megjelenése súlyos sebet ejtett a kézíráson mint művészeten. Általa kezdetét vette az író személy és a szöveg megszületésének az eltávolodása. A betűket már nem az ember és keze mozgása hozza létre, hanem megjelenik egy közvetítő elem, amely egy az írástól teljesen idegen mozgást alakít szöveggé. Míg az írás a papír síkjával párhuzamos, egymásba fonódó mozdulatokból áll, addig a gépelés a billentyűzetre merőleges kopogás, ütögetés. Az írásnál a kar és a csukló mozog, a gépelésnél szinte csak az ujjak. A számítógép megjelenésével pedig még szélesebbre tágult a szakadék: a leírt sorok egy fizikailag nem létező, virtuális térbe kerültek át. Míg az írógép esetében legalább volt valamiféle fizikai kapcsolat az egyén energiája és a megjelenő szöveg között – a gépelő mozdulat közvetlenül hatott a papírra –, addig a nyomtatóból kijövő dokumentum már nincsen kapcsolatban a gépelő személy mozgásával. Manapság olyan kísérletek is folynak, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember a gondolataival hozzon létre szöveget a számítógép képernyőjén. Már megmozdulni sem kell hozzá! Ez még talán távol van, de az érintőképernyős készülékek már elérhetőek. Esetükben a gép érzékeli az ujjunk mozdulatát, és képpontokká alakítja a leírt formát.  Felismeri a kézzel írt betűt, majd a benne tárolt betűtípusok közül az általunk kiválasztottban jeleníti meg a szöveget. Az új okostelefonok már képesek a lediktált szöveget is írásos üzenetté alakítani. Az írás a szellemvilágból az ember alatti világba költözött.
Manapság a kézírás és a hozzá tartozó szellemi tartalmak kapcsolata nagymértékben meggyengült. Amíg a leírt szövegnek még megvolt a kapcsolata a magasabb világokkal, addig az írás és az olvasás segített az embernek a felemelkedésben. Ma az írás a földhöz köti az embert, az anyagi világhoz láncolja. Megfelelő gyakorlatokkal, az írás átalakításával csökkenthető ez a hatás.
Nézzük meg, hogy a történelem folyamán milyen törekvések születtek ebből a célból! Igazán jelentős lépéseket a rózsakeresztesek tettek ezen a téren. Az ő céljuk az emberiség felkészítése volt a tudati lélek korára. Próbálták azt is megmutatni, hogy miként kell a tudati lélekkel az írás felé fordulni. Náluk csak 14-15 éves korban tanultak meg a fiatalok írni, hogy az írás földbe húzó hatása ne érvényesülhessen. A rózsakeresztesek csupán a szellemi látásuk kifejlődése után kezdtek el vele foglalkozni. Az általánosan használt betűk mellett egy másik jelet is megtanultak ugyanahhoz a hanghoz, például az „A” hanghoz az „a” betű megtanulása után hozzárendelték az „o” betűt is. Ezáltal létrejött egy elcsúsztatott ábécé, amelyben a betűk más hangokat jelöltek, mint eredetileg. Ezt később a rózsakeresztesek titkosírásának gondolták, holott nem ezért jött létre. Az elcsúsztatott ábécé megalkotásával az volt a céljuk, hogy ne ragaszkodjanak egyetlen jelhez, hanem azt elengedve átérezzék, hogy az adott hangzó több, mint a betűjele. Ennek hiányában a hangot egy az ember által megalkotott betűvel azonosították volna, ahogy azt a mai ember teszi. Ezenkívül iniciálékat alkalmaztak, díszes kezdőbetűket, miáltal művészi elemeket vittek az írásba.
A reneszánsznak a tökéletesnek tartott antik művészetek felélesztésére irányuló törekvése a természettudományok terjedésével és a tudati lélekkel párosulva azt eredményezte, hogy a betűk geometriai arányait kezdték el tanulmányozni. Keresték a tökéletes arányokat és a módot, hogy miként lehet az akkoriban használt betűk formáit tökéletesen megszerkeszteni. A szakrális geometria segítségével az ember és a kozmosz arányait akarták meglelni a betűkben.

„Ezek a tanulmányok az írás gyakorlatának, a szabad művészeteknek és a filozófiának a határain vannak. Úgy hiszem, hogy ezek a tanulmányok meg kell, hogy találják a harmonikus és tökéletes betűk geometriai eredetét, ha maga az ábécé, mint a csillagok az égen, mint a zene, a matematika és a geometria törvényei által vezérelt. A kalligráfia olyasvalami, ami közel jár az érzékfelettihez.” (Sigismondo Fanti, ferrarai matematikus)

Az angol ipari forradalom hatására a kézműves tevékenységek is a gépesítés áldozatául estek – esztétikai minőségük romlott. Ennek ellensúlyozására indította el William Morris a 19. század második felében azt a mozgalmát, amellyel a valódi kézművességet próbálta visszahozni. Elkezdte tanulmányozni a régi írásmódokat is, és kísérletezésbe fogott. Gyakorlatilag innen számíthatjuk a modern kalligráfia kialakulását. A szépírás először Angliában terjedt el, majd Ausztriában és Németországban is rohamos fejlődésnek indult.
Mindezeket látva mi a helyzet ma? Mit tehet korunk embere, hogy újfajta viszonyt alakítson ki a kézírással? A jelen korban a gondolkodás túl szorosan összefonódott a beszéddel. Rudolf Steiner szerint a gondolatok egyáltalán nincsenek jelen az emberekben, mert csak szavakban gondolkodnak. Szellemünk valódi megtapasztalásához felül kell emelkednünk a szavakon. Arra kellene törekednünk, hogy elkezdjük érezni a gondolkodást. Ebben segít, ha először az írásunkba bele tudjuk vinni a tudatosságot.

„Az írással kapcsolatban azt kell mondjuk, hogy a mai ember nem birtokolja az írást, hanem az írás birtokolja őt. Mit jelent az, hogy »az írás birtokolja őt«? Azt jelenti, hogy a csuklónkban, a kezünkben rejlik az írásnak egy bizonyos gyakorlata. Gépiesen írunk a kezünkkel. Ez béklyóba köti az embert. Csak akkor szabadul fel ez alól, ha úgy ír, ahogyan rajzol vagy fest – amikor minden betű egy külön festménnyé vagy rajzzá válik. Ekkor megszűnik az, amit eredetileg »kézírás«-nak hívtunk.” (Rudolf Steiner)

Az írás ma automatikus folyamat, márpedig minden szokásszerűen végzett cselekvés csökkenti az ember szabadságát. Az írásba vitt tudatosság és a jelenlét ellensúlyozhatja ezt. Erre Steiner egy egészen egyszerű gyakorlatot ismertet: tudatosan változtassuk meg a kézírásunkat. Az eddig megszokottól eltérően rajzoljuk meg a betűket! Ha így teszünk, kénytelenek vagyunk figyelmet szentelni a folyamatnak, össze kell kapcsolnunk legbelső lényünket azzal, amit csinálunk. Napi 15 perc elegendő. A szokás szerint végzett cselekvések negatív hatással vannak az étertestre. Ezzel ellentétben ez a kis gyakorlat erősíti az étertestet, és gyógyítólag hat az egyénre.

„Érdemes gyakorolni, hogy figyelemmel követünk különböző dolgokat, amiket csinálunk, függetlenül attól, hogy ezek valójában mennyire fontosak. Ez elég könnyű az írás esetében, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak hamar javulna a förtelmes kézírásuk, ha valóban odafigyelnének a betűikre.” (Rudolf Steiner)

Azt is ajánlja Steiner, hogy olykor a másik kezünkkel írjunk. Sőt a lábbal írást „gyógyító euritmiá”-nak nevezi. A gyermekek írásoktatásával kapcsolatban pedig azt mondja, hogy az írásnak a művészeti tevékenységből, a gyermekek játékos művészi érzékéből kellene kifejlődnie, amely a teljes emberi lényt engedi megnyilvánulni, míg az írás az intellektus irányába hajlik. Ebből kellene aztán az olvasásnak kifejlődnie, amely tevékenység a figyelmet már erősen az intellektuson belülre koncentrálja.

„Tegyük fel, hogy a gyerekeket először egyfajta stílusban tanítjuk meg írni, és néhány év múlva egy teljesen más jellegű írástípust kellene magtanulniuk. A váltás és az ehhez szükséges tudatos figyelem az étertest jelentőségteljes erősödését eredményezi.” (Rudolf Steiner)

Létezik egy igen fontos szempont, amelyet a kalligráfia gyakorlásánál figyelembe kell venni: az írott szöveg éteri erejét. Régen tudták, hogy az írás él, éteri erőt hordoz, s hatással van arra, aki elolvassa a szöveget. Az olvasás során kölcsönhatásba kerülünk a szöveg éteritásával. Az erős éteritású szöveg gyógyító, a gyenge éteritású szöveg megbetegítő hatású. A kalligráfus felelőssége, hogy milyen éteritású szöveget állít elő, ezért jó, ha tudjuk, hogy erre milyen módon lehet törekedni. Az éteritást befolyásolja, hogy ki és milyen szándékkal írta az adott szöveget, hogy az mennyire felel meg a valóságnak, és hogy kézzel íródott vagy nyomtatott-e. A kalligráfusnak célszerű magán is dolgoznia, hogy megfelelő lelkülettel tudja létrehozni az írást, hogy megfelelő szöveget válasszon, és természetesen az is fontos, hogy kézzel készítse azt el. A legmegfelelőbb szövegek szellemi, spirituális tartalommal rendelkeznek, a gyakorlatban megvalósíthatók, intellektuálisan felfoghatók, megérthetők és érzelemmel telítettek.
Egy kalligráfus igazi gyógyító írásokat hozhat létre, amelyeknek az olvasgatása segíthet az olvasónak a testi-lelki fejlődés útján. A mai ember számára pusztán anyagi síkon létező írást, a papíron megjelenő festéket megtöltheti szellemi tartalommal.

„Igazság szerint semmi sem gátolja meg jobban az asztrális fény olvasását, mint a hagyományos írás. Ez a mesterséges fixáció nagyon távol tart az asztrális fény olvasásától. Először túl kell lépnünk ezen a fajta íráson, ha az asztrális fényt akarjuk olvasni.” (Rudolf Steiner)

S ezzel vissza is érkeztünk oda, ahonnan elindultunk – vagyis a szépség a szellemiség megjelenése az anyagi világban. Megnéztük azt, hogy miként tudjuk az írásba belevinni a szellemiséget a mai tudásunk szerint, s láthattuk, hogy az írás szoros kapcsolatban áll az éteritással. Érdekes, hogy a szépség belső átélése is az étertesttel függ össze – tehát a szépség és az írás összekapcsolódik az étertestünkben.
Kívánom mindenkinek, hogy sikerüljön szépséget vinnie a kézírásába, és azt, hogy minél több szépírást olvasson!

Barna Zoltán

Felhasznált és ajánlott irodalom:
Gáncs Nikolasz: Shodó – Az ecset útja, magánkiadás, 2009
Kéki Béla: Az írás története, Vince Kiadó, 2000
Monica Dengo és Pierro Lucchi jegyzetei
Rudolf Steiner Archives, www.rsarchive.org
Váradi Tibor előadásai

Kapcsolódó tanfolyamok:
 Kalligráfia tanfolyam